Wilhelm József
Felőrlő közelharc az I. világháborúban
Az I. világháborút megelőző, modernnek nevezhető háborúk, amilyen az amerikai polgárháború, az angol-búr, az orosz-japán háború, vagy a balkáni háborúk voltak, sajátságos lefolyásukban már rámutattak arra a tényre, hogy a napóleoni időszaktól alkalmazott, és a fejlett tőkés államokban bevett szokássá vált harci stratégiák, taktikák nem követték kellően a fegyverkezésben kialakult gyors technikai fejlődést, változásokat. Már az amerikai polgárháborúban kitűnt, hogy mekkora emberi és anyagi áldozattal jár az újfajta fegyverek és a lövészárok-harc alkalmazása. A II. búr háborúban is torz megoldások kerültek előtérbe, hiszen nem sikerült az angol haditervek szerinti időben befejezni a háborút, ugyanis a búrok a nyílt szembeszállást felváltották a lesből való váratlan támadásokkal, mert a nyílt harc gyorsan felőrölte volna emberi és anyagi tartalékaikat. Az angolok végül úgy próbálták a búrok gerillaharcát megtörni, hogy koncentrációs táborokba zárták azok hozzátartozóit. Ezzel a kegyetlenséggel igyekeztek rákényszeríteni a búrokat a megadásra, mert a háború elhúzódása rettentően leterhelte a Brit világbirodalom gazdaságát. Semmivel sem volt tisztességesebb az orosz-japán háború sem. Ebben a japánok, az oroszoknak szánt hadüzenet elküldése előtti váratlan támadással kovácsoltak maguknak előnyt. Ők talán már sejtették, ha eleget tesznek a becsület követelte elvárásoknak, vagyis ha a hadüzenet betartásával engedik egymásnak a harcoló feleket, az mindkét oldalt túlzottan felőrli. Ez utóbbi helyzetet a japánok igyekeztek elkerülni, ezért támadtak váratlanul.
A fentiekben felvázolt változás, azaz a harcoló felek katonaságának felőrlődése mögött valójában a gyalogság és a tüzérség tűzerejének a megnövekedése állt. A gyalogságnak, mint fegyvernemnek a hatékonyságát nem csak az új fegyverek biztosították, hanem, mint ahogy az a balkáni háborúban nyilvánvaló lett, a török vereségek mögött többek között ott volt az tényező is, hogy a törökökkel szembenálló felek körében a katonák szállításánál kihasználták a vasút előnyeit.
Magyar bakák kiképzése közelharcra egy laktanya udvarán, szurony és puska helyett bottal
(Balla-Pollmann-Kürti: A Nagy Háború másik arca)
Ezeket az apró jeleket azonban nem olvasztották össze az I. világháború előtti korszak hadvezetői. Pedig ha odafigyelnek, felismerhették volna a lehetőségét annak, hogy a gyalogság megerősödésének egyedüli hatékony ellenszere a páncélos járművek, a repülőgépek tömeges bevetése lett volna. A II. világháborúban már mindkettőt tömegesen és „sikeresen” alkalmazták.
Mivel az I. világháborúban a gyalogság vált a lövészárok-harc döntő tényezőjévé, így kezdetét vette egy addig sohasem látott felőrlő közelharc. Nem csak a halottak és sebesültek számának hatalmas számaránya miatt nevezhetjük ezt a háborút felőrlő összecsapásnak, hanem azért is, mert iszonyúan elhúzódott, és mert gazdaságilag is felmorzsolta a háborúban résztvevő országokat.
Hogy maga a harc miként nézhetett ki, azt az alábbi novellámmal igyekszem szemléltetni:
Közelharc
Már nem távolról, valahol mellettem, az ellenség felől, a csonkává lőtt erdőből szétszórtan törnek elő a harcra buzdító első biztatások, hujjogatások, majd mind hangosabban, ijesztően harsányan nyomulnak felénk a hangok, ölelnek körül egyre szorosabban. A közelebbről és közelebbről hangzó harci kiáltások támadása pár pillanatig félelmetes nyugtalanságot, fojtogató, fenyegető csendet kényszerít ránk. Az ellenség ordítozása, fel-felhorkanásai, orkánszerű, zsigerekig ható lármává, végül duhaj csatakiáltássá erősödnek. A hangzavar, a zaj kibírhatatlan. Dacos, acsargó morgás, fémes, rideg morajlás fészkelődik a dágvánnyá ázott csatatér peremén.
Már a közelünkben üvöltenek. Mi is felüvöltünk. Megindul a támadás. Hatalmas lendülettel vetjük magunkat a rohamba. Mind nehezebbek a lépteim. Bokáig süllyedek a sárban. A testem önmagát mozgatja. Szúrok, döfök. Fölébe hajolok az ellenségnek, de nem nézek rá. Nem akarom az arcát látni. Nem akarom az arcában viszontlátni a magam félelmét. A halálfélelmet, a fásultságot, a lealjasodást. Érzem, ahogy a bordáin elcsúszik a szuronyom. Újra döfök. Felnyársalom. Végre meghallom a halálhörgését. Vége van. Hála Istennek! Kiszenvedett. Rohanok előre. Előre. Előre. A hátam mögött felrobban egy gránát. A sár felhördül. A légnyomás a véráztatta nyákba lapít. Hatalmas rögök puffannak tompán a hátamon. Fölugrok, megfordulok, visszafelé szaladok, pedig tudom, hogy nem szabad. Az őrvezetőm valahogy előttem terem, a pofámba ordít:
– Vissza, előre, te gyáva féreg!
Aztán valami lehasítja a fél arcát. A bőre, az ajka, a vére, az agyveleje a karomra, a combomra tapad. Ragad. Még mindig hallom, hogy ordít, aztán a teste összeroskad, rám zuhan és tehetetlenül rángatózik felettem. Kicsúszok alóla. Tudom, hogy kész. Meghalt. Le akarom kaparni a fél arcát a karomról. Leokádom magam. A hányadék ráfröccsen a lábamra. A félelem, az undor a gyomromba ugrik.
Feleszmélek, hogy csata van. Újra támadok. Rohanok előre. Előre. Előre. A combomhoz kapok. Valami melegség folyik a tenyerem alatt. Nem vér! Összehugyoztam magam. Felnézek. Ketten is felém tartanak. Lövök. Lövök. Lövök. Remegek. A beleim görcsölnek. Dübörögnek az ágyúk. Az üvöltés nem akar alább hagyni. De ez most már nem csatakiáltás: ez nyüszítés, vicsorgás, ezek embertelen hangok. Jajkiáltások, sikolyok egyvelege őrjít. Az üvöltés nem akar alább hagyni. Alig tudom visszatartani magamban a szart. Félek. A többiekkel kúszok előre. Egy gránáttölcsérbe ugrunk. A beleim görcsölnek. Csupa okádék, vér és sár vagyok.
– Gáz van! Gáztámadás! – kiabálják egyre többen közülünk.
Matatok a maszkom után. Alig kapok levegőt. Büdös vagyok. Okádékszagú a leheletem. Végre! Visszavonulást fújnak. Fölállok. Szaladok. Nem érdekelnek a golyók, nem érdekelnek a gránátok, a repeszek, a szilánkok! Futok. Szaladok. A lövészárokig akarok jutni. A lövészárkunkig bírom még! Tudom. Érzem. Nem érdekelnek a golyók! Süvítsenek! Találjanak el! Valaki puskatussal tarkón üt. Mintha valami mély, feneketlen pincébe húzna. A szám teli van sárral. Rám borul a csend, a nyugalom. Egy fölébem hajló szanitéc üvöltözik velem.
– Elkapott a frontláz? Mi bajod van? Elkapott a frontláz? Ezt elkapta a frontláz!
Egy repesz fúródik a vállamba. A fájdalomtól magamhoz térek. Már nem remegek. Már nem félek. Érzem, ahogy a szétroncsolt csontom szilánkjai belülről felhasítják a bőrömet. Üvöltözöm, ordítok. A saját, állatias hörgésemtől borzongok…, de mégis üvöltök, teli torokból üvöltök.
És ők is, ők is üvöltenek még: az ellenség.
