„…az illusztratív funkcióban álló kép értelmezésénél csakis a szövegfüggőség lehet a kiindulópont…”
7 kérdés Varga Emőkéhez
Magonyné Dr. Varga Emőke a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Kar Tanító- és Óvóképző Intézetének főiskolai tanára, valamint a Málnási Bartók György Filozófiai Doktori Iskola oktatója. Fő kutatási területe az irodalom és a képzőművészet határvidéke, az illusztrációk világa, különösen pedig Kondor Béla és Kass János munkássága. Varga Emőke legutóbbi, a L’Harmattan gondozásában megjelent, Az illusztráció – a teóriában, a kritikában, az oktatásban című kötete kapcsán válaszolt hét kérdésünkre.
Pusztai Virág: A kötet bevezetőjében senki földjének nevezed az illusztrációteóriát- és kritikát, és megjegyzed, hogy az oktatási praxisban is a perifériára szorult az illusztráció. Hogyan találtál rá erre a területre és hogy szántad rá magad, hogy nekivágj ennek a senki földjének?
Varga Emőke: Doktori munkámban Kondor Béla életművének szöveg-kép viszonyaival foglalkoztam, 2007-ben megírtam a Kass János illusztrációit bemutató könyvem. Időközben a hazai kritika adaptálta az új – főként a művészettörténeti hermeneutikai, a posztszemiotikai kutatásokkal, a vizuáliskultúra-kutatással fémjelezhető – szöveg-kép elméleti kérdéseket, személyes érdeklődésemet és munkáimat ezek a változások is inspirálták. Persze azt le kell szögeznünk, hogy a kritikának ez a körülbelül a kilencvenes évek második felétől jellemző újraorientálódása nem jelentette, és nem jelenti egyúttal ma sem, az illusztrációkutatás frekventáltabbá válását.
Pusztai Virág: Való igaz, hogy − mint írod − napjaink olvasói sokszor fáradtságosnak érzik az információ megszerzését, ha mankóként nincs kép a szöveg mellett. Miben látod annak az okát, hogy ennek ellenére az illusztrációkutatás nem hozza lázba a tudósokat, szakembereket? Egyáltalán, ki lehet hivatott erre, kinek a feladatkörébe, kompetenciájába tartozik?
Varga Emőke: Engraven Desire című könyvében Philip Stewart úgy fogalmaz, hogy az illusztráció más grafikai műfajokhoz képest „kis műfaj”, alkalmazott műfaj, 
mely nemcsak mérete miatt, de imitációs természete miatt is (ti. függése narratív jellegű) hátrányt szenved, hozzátehetjük, ma egyre inkább retardál a gyermekirodalom felé. Ezen kívül funkciója határozottan kettéválik: az általánosan érthető karakterű kép szerepét megcélzó tudományos illusztráció napjainkban nem hasonlítható a szövegreferencia kérdését most is műfaj-immanensnek mutató szépirodalmi illusztrációhoz. Itt van továbbá a kritika kérdése: az írások gyakran deskriptív, szeparatív vagy történeti jellegűek, kevéssé koncentrálnak a mediális átfedések reflektáltságban tartásának feladatára. Általában is a látás kulturális konstruáltságának témája felé forduló kutatást az illusztrációnál „infernálisabb”, de legalábbis újkeletűbb műfajok foglalkoztatják, például a képregény, az animációs film, a grafiti. Hogy kinek lehetne feladata az illusztrációkritika? A hagyományos diszciplináris kategóriákban gondolkodva elsősorban az irodalomtudomány és a művészettörténet kutatóié, de ezen kívül érintett a néprajz, a pszichológia, a pedagógia, a szociológia tudományterülete is.
mely nemcsak mérete miatt, de imitációs természete miatt is (ti. függése narratív jellegű) hátrányt szenved, hozzátehetjük, ma egyre inkább retardál a gyermekirodalom felé. Ezen kívül funkciója határozottan kettéválik: az általánosan érthető karakterű kép szerepét megcélzó tudományos illusztráció napjainkban nem hasonlítható a szövegreferencia kérdését most is műfaj-immanensnek mutató szépirodalmi illusztrációhoz. Itt van továbbá a kritika kérdése: az írások gyakran deskriptív, szeparatív vagy történeti jellegűek, kevéssé koncentrálnak a mediális átfedések reflektáltságban tartásának feladatára. Általában is a látás kulturális konstruáltságának témája felé forduló kutatást az illusztrációnál „infernálisabb”, de legalábbis újkeletűbb műfajok foglalkoztatják, például a képregény, az animációs film, a grafiti. Hogy kinek lehetne feladata az illusztrációkritika? A hagyományos diszciplináris kategóriákban gondolkodva elsősorban az irodalomtudomány és a művészettörténet kutatóié, de ezen kívül érintett a néprajz, a pszichológia, a pedagógia, a szociológia tudományterülete is.Pusztai Virág: A kötetben szereplő írások többsége már megjelent valahol, utólag fűzted őket egy csokorba, beékelve közéjük néhány olyan tanulmányt, amely összekapcsolja őket. Végigtekintve a címeken világossá válik, hogy hiánypótló munkáról van szó. Mi volt tulajdonképpen a célod a kötettel, kiknek szánod?
Varga Emőke: Monográfiámat művészeti egyetemek, tanító- és óvóképzők, a rajz és a magyar tanár szakos képzés kutatóinak, oktatónak, hallgatóinak szántam, de természetesen örülnék, ha írók, illusztrátorok, kiadók és könyvtárosok is haszonnal forgatnák. Céljaim közül hármat emelnék ki: elsősorban is azt, hogy törekedtem hangsúlyozni, az értelmezés folyamatának mindenkor az irodalmi műtől a kép felé, és a képtől a szöveg felé is ki kell építenie az irányt; célom volt az interreferenciális viszonyokról való gondolkodás eddigi eredményeihez egy keveset hozzátenni, metodológiai, ontológiai és klasszifikációs szempontból. Harmadszor pedig megpróbáltam végiggondolni, hogy a felsőoktatásban hogyan lehetne – a jobb szövegértés érdekében is – hatékonyabban felhasználni a műfaj specifikumait.
Pusztai Virág: Ha az illusztrációt nem önmagában kívánjuk vizsgálni, tehát nem csupán képeket szeretnénk elemezni, hanem az eredetével, az irodalmi művel együtt kívánjuk értelmezni, milyen szempontokat kell figyelembe vennünk, milyen vetületeket kell megvizsgálnunk? Te milyen módszert alkalmaztál?
Varga Emőke: Igen, azt gondolom, az illusztratív funkcióban álló kép értelmezésénél csakis a szövegszerű referencia, a szövegfüggőség mint olyan lehet a kiindulópont, tehát a kép jobb megértése érdekében, amiként egy gyermek/naiv olvasó, azonképpen egy hivatásos/elit olvasó sem spórolhatja meg a szöveggel való küzdelmet: bár az aktuális kritikai gyakorlat ezt nem tükrözi, magától értetődő kellene, hogy legyen az, hogy az interreferencialitás működésének megértéséhez éppúgy szükség van szöveg- mint képelemzésre, még inkább pedig a két médium működésének együttes vizsgálatára. Írásaimban a mediális átfedések és konkurenciák bemutatására egy módszertani modellt és egy, a referencia fokozatait tárgyaló tipológiát dolgoztam ki.
Pusztai Virág: Kitérsz arra, milyen szerep jut az illusztrált könyveknek a tanító- és óvóképzésben, de górcső alá veszel leporellókat, képeskönyveket is. Jelzed, hogy ezek valamilyen módon szignálják a kultúra állapotát és aktuális folyamatait. Milyen tapasztalatokat szereztél az elemzések során, milyen folyamatokra lehet következtetni? A kérdést talán úgy is feltehetném: mennyire aggasztó a helyzet?
Varga Emőke: Úgy látom, hogy a helyzet annak ellenére aggasztó, hogy a hazai képeskönyv piacon értékes könyvekkel is találkozhatunk. Zömében ugyanis – és különösen a még írni-olvasni nem tudó óvodásoknak szánt illusztrált könyvek – giccsesek vagy nívó alattiak; a gyerekek ízlését vizsgáló tanulmányok és újságcikkek is arra engednek következtetni, a képeskönyvek ügye ma szélesebb társadalmi program részét kellene, hogy képezze. Az elmúlt évek leporellóinak esztétikai értéke például nem hasonlítható a hatvanas-nyolcvanas évek Kass János, Reich Károly által illusztrált, Nemes Nagy Ágnes, Mészöly Miklós és mások meséit tartalmazó harmonikakönyveiéhez.
Pusztai Virág: Az utolsó fejezet Az ember tragédiája illusztrációsorozatait veszi sorra. Madách műve több jelentős hazai grafikusművészt megihletett, bár talán még többet megihlethetett volna. A könyvben kitérsz Buday György, Kondor Béla, Kass János, Bálint Endre és Farkas András illusztrációira és felveted az illusztrálhatóság és a képi referencia kérdéseit. Milyen kihívásokkal nézhettek szembe a Tragédiát illusztráló művészek?
Varga Emőke: Nemcsak illusztrációtörténeti, de illusztrációelméleti szempontból is speciális mű Az ember tragédiája. Olyan emblematikus alkotás, amely akkor is pretextusként funkcionál, ha egy adott illusztráció-sorozattal nem áll közvetlen interreferencialitásban. Jó néhány Tragédia-illusztráció csak a nyomtatott szövegtől függetlenül tekinthető meg ma is, például a Petőfi Irodalmi Múzeum vagy a Digitális Madách Archívum gyűjteményében. Ez a dráma szövegétől való különös „eloldozottság” akkor válik érdekessé, ha észrevesszük, hogy a legkitűnőbb sorozatok referenciájuk hitelességét nem a szövegben ábrázolt tárgyi elemek egyszerű megjelenítésével bizonyítják. A kapcsolat mélyebb strukturális szinteken valósul meg, és ennek így kell lennie már csak azért is, mert Madách az ábrázolt, hivatkozott látványi elemeket és mozgásfolyamatokat részlegesen építi ki, általában visszatartja, megakasztja. Írásaimban számba vettem azokat a műfaji okokat, amelyekből következik, hogy a rejtett képek ereje mégis felülmúlja a megjelenített látványét, legalábbis az a tény, hogy a Tragédia a művészeket a mai napig alkotásra inspirálja, ezt látszik igazolni.
Pusztai Virág: Folytatod-e az illusztrációkutatást, mik a további terveid?
Varga Emőke: Igen, a téma még számtalan lehetőséget kínál. Most Kondor Béla eddig nem értelmezett illusztrációit vizsgálom.
Pusztai Virág 1980-ban született Szabadkán, 1991. óta Szegeden él. A Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolában alkalmazott grafika szakon végzett, majd a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán szerzett rajztanári és művelődésszevező diplomát; 2011-ben az SZTE JGYPK andragógia mesterképzését is elvégezte. 2003 óta televíziós műsorszerkesztőként dolgozik. Mellette festészettel, grafikával, könyvillusztrálással foglalkozik. A vizuális kultúra témakörében folytat kutatásokat.