Trenka Csaba Gábor
Zergeérzés
− regényrészlet −
ajánlott zenék:
Patti Smith: Higher Learning (Land)
Slade: Coz I Luv You
Sweet: Ballroom Blitz
Patti Smith: Higher Learning (Land), újra
Zergényi Edit magára maradt a forró, néma csillogásban. Már megint, mint mindig. Ez is egy ablak, az üvegen túl rémek lakoznak, Zergényi Edit rémei, szemükben a Maros sűrű, sárgásszürke örvényeivel. A folyó sötét, mint az elmúlt évszázadok, teli hordalékkal és arannyal. A félköríves homokpad fölött reszket a forró levegő. A homokfodrok oldalában szikrázik a kvarc. Nagy hal félig eltemetett csontváza fehérlik.
Zergényi Edit izgalmasan vékony lány. Kissé szögletes. Persze mindenki Zergének hívja. Félhosszú haja van, se nem szőke, se nem barna. A szeme viszont tényleg barna, és kicsit zöld is, kielégítetlen és súlyos és félénk, mint az isteneké, ha szomorúak. Nem szép, de nem is csúnya, legalábbis Zerge azt hiszi. Fogalma sincs róla, hogy tünékeny, kísérteties lényének lenyomatát máris több százan őrzik magukban, feledhetetlenül és örökre, férfiak és nők egyaránt.
Edit két napja repül folyamatosan. Amfetamin-származékokat szed, Gracidint, pár óránként kiegészítve egy-két Parkannal. Senki nem tudja, mire valók igazából, Editék kábítószer gyanánt használják, amihez 1975-ben Szegeden még elég nehéz hozzájutni. Gracidin és Parkan viszont van a gyógyszertárakban, csak recept kell hozzá. A recept nem gond, a képzősök művészi fokon hamisítják, krumpliból vagy radírból faragnak hozzá orvosi pecsétet. A krumplipecsét egyszer használatos, a radír tartósabb, bár ajánlatos azt is sűrűn cserélni, hogy ne legyen feltűnő a sok azonos recept, különben is, megtalálhatják a zsaruk egy-egy razziánál, vagy akár utcai igazoltatásnál, és akkor baj van.
A repülés három éve kezdődött, amikor Zerge apja valami lehetetlen munkát vállalt az NDK-ban, legalábbis ez volt a kislánynak vetített hivatalos családi álláspont.
− Jobb is, hogy elhúzta a belét! – pufogott Zerge anyja, és bosszúból még örült is, hogy kettesben marad a lányával. – Ha valaki annyira hülye, hogy elmegy az NDK-ba! – Ebben viszont volt némi igazság. Az NDK, avagy Német Demokratikus Köztársaság volt a hetvenes években az egyik legnyomorúságosabb szovjet gyarmat, német precizitással működtetett ostobaságból és keletről exportált orosz nyomorból képződött Berlinben és környékén. Zergényi Edit persze nem tudta, hogy miért olyan szörnyű, ha valaki az NDK-ban dolgozik. Alulról súrolta a tizenhármat, azzal volt elfoglalva, hogy milyen bizsergések cikáznak a testében, ha megszorongatja saját, duzzadásnak indult cicijét. Amikor legközelebb felnézett, már csak azt látta, hogy magára maradt az anyjával.
Zerge rémei együtt növekedtek vele az alaktalan kisgyerekkortól, és e színes gyülekezetben a főhelyet maga Zergényiné Margitka foglalta el, aktákat tologatva a Lenfonógyár személyzeti osztályán, Szeged napégette, provinciális határában. Kávé- és dezodorillatú jersey kosztümökkel próbálta magára terelni a közfigyelmet, de az eredményt erősen lerontotta a magas, vörösbarna konty, ami még a hatvanas évek közepén nőtt a fejére, és nem is múlt el onnan soha többé. Vörösre rúzsozta a száját, és értéktelen, de méretes fülbevalók lengtek a feje két oldalán. Minden évben hízott egy-két kilót. A lányával szemben ő tudta magáról, hogy szép, s ezen elképzelését sajátos módon vissza is igazolták néhányan a műszaki osztály és az igazgatóság magyarnótás állományából. Különösen kitett magáért egy nagy tokájú bajszos, és egy ragyás kopasz. A november hetediki jutalomosztás után közösen rohantak a vállalati büfébe, majd némi töménnyel és sörrel az ereikben egymással versengve próbáltak szépeket mondani Margitkának.
− Maga a legszebb asszony a gyárban! Mint egy érett körte! – mondta a bajszos.
− Csókolom a kegyed gyönyörű, rózsás kis kacsóját – mondta a kopasz. Zerge szerencsére ezeket a mondatokat nem hallotta. Kivéve egyet, amikor az influenzából lábadozó bakfist jobb híján egész napra magával vitte az anyja.
− Maga egy mókuska! Vajon milyen a mókuska mókusa? – mondta a bajszos Margitkának. Ez volt az a bizonyos mondat. Zerge riadtan állt egy pillanatig, aztán széles sugárban lehányta a folyosó falát. Igaz, ezt később a menzai pörkölt rovására írták.
Utált az anyjával végigmenni az utcán. De még annál is jobban utált bemenni vele bármilyen boltba, mert Zergényiné Margitkának általában négy másodpercbe telt beleverni a csúfot nagyjából bármibe, amit elé raktak, hogy aztán ordenáré patáliát csapjon az eladókkal.
Mindazonáltal szerette az anyját, bár inkább csak otthon. És távolról. A fal
mögül. Sötétben. Háttal. Ugyan, ki a fenét szeretett volna? Margit megvette neki a legjobb cuccokat, amihez csak hozzá lehetett férni a város egyetlen, Oskola utcai magánbutikjában, vagy a Marx téren, a buszpályaudvar és a Csillag börtön között képződött félillegális jugoszláv piacon. Igaz, aztán meg üvöltözött vele, ha a lány fel is merte venni a szemérmetlenül szűk, csíkos trapéznadrágot a látványosan bő, valódi angol vászonból varrt férfiinggel, amitől ötven méteres körzetben nagyjából megállt az élet. Valójában magának vásárolt kényszeresen, csak jó húsz évvel később került rá sor, mint kellett volna. Ezt nem tudta, csak érezte. Idegesítette, hogy a meglett kanok a lányát bámulják, és nem őt. Soha nem felejtette el Zerge tudomására hozni, hogy pillanatnyilag önfeláldozza az életét a lányért, pedig ő még fiatal. Lehetne máshogy is, de nem akar Zerge nyakára hozni egy idegen férfit. Ott van a bajszos. Vagy a ragyás kopasz. Milyen szépeket mondanak, álmodozott magában Margitka, és meg se fordult a fejében, hogy a bajszos és a kopasz a ragacsos vállalati udvarlásnál soha nem jutott tovább. Berúgtak, aztán hazatántorogtak a feleségükhöz, és elájultak.
mögül. Sötétben. Háttal. Ugyan, ki a fenét szeretett volna? Margit megvette neki a legjobb cuccokat, amihez csak hozzá lehetett férni a város egyetlen, Oskola utcai magánbutikjában, vagy a Marx téren, a buszpályaudvar és a Csillag börtön között képződött félillegális jugoszláv piacon. Igaz, aztán meg üvöltözött vele, ha a lány fel is merte venni a szemérmetlenül szűk, csíkos trapéznadrágot a látványosan bő, valódi angol vászonból varrt férfiinggel, amitől ötven méteres körzetben nagyjából megállt az élet. Valójában magának vásárolt kényszeresen, csak jó húsz évvel később került rá sor, mint kellett volna. Ezt nem tudta, csak érezte. Idegesítette, hogy a meglett kanok a lányát bámulják, és nem őt. Soha nem felejtette el Zerge tudomására hozni, hogy pillanatnyilag önfeláldozza az életét a lányért, pedig ő még fiatal. Lehetne máshogy is, de nem akar Zerge nyakára hozni egy idegen férfit. Ott van a bajszos. Vagy a ragyás kopasz. Milyen szépeket mondanak, álmodozott magában Margitka, és meg se fordult a fejében, hogy a bajszos és a kopasz a ragacsos vállalati udvarlásnál soha nem jutott tovább. Berúgtak, aztán hazatántorogtak a feleségükhöz, és elájultak.Zergényiné Margitka ablaka a magányosan nevelt, kísértetiesen szótlan kislány és a vállalati hímek által megtestesített sziporkázó lehetőségek között feszülő fülledt semmire nyílt. Vészterhes alkonyfény a folyóparton, rozsdasárga galériaerdők fala, miközben fenn az égen már késő éjszaka van, szikráznak a csillagok.
Míg tartott az iskolaév, elvoltak valahogy. De amint kitört a nyár, 1973. gyilkosan szép nyara, Margitka egyszerűen nem tudott mit kezdeni a lányával. Akkor vezette a londoni slágerlistát a Slade a Cum On Feel The Noise-zal. A Coz I Luv You, Zerge kedvence hosszú vezetés után addigra már háttérbe szorult, de csak a slágerlistákon, Zergénél nem. Képes volt egymás után tizennyolcszor visszapörgetni a kezdetleges orsós gép mágnesszalagját. ZK140 volt a típusjele, a lengyelek gyártották szürke műanyagból és ipari hulladékból. A lány naphosszat a bömbölő magnó mellett görnyedt kiürült szemmel, hideg borzongással és lázrohamokkal az ereiben, újra és újra beleölve magát a Coz I Luv You alvilági lüktetésébe. Zergényiné Margitka egy pillanatra se merte egyedül hagyni. Magával vitte a gyárba, de nem bírta nézni, ahogy a melósok és a komplett műszaki osztály a csitrin legelteti a szemét. Rábízta a szomszédokra, de a szomszédok visszaadták, mert nézeteik szerint a lány túl szemtelen volt. Elküldte Sándorfalvára a nagymamához, ahonnan viszont mentővel hozták vissza, mert elvágta a kezét valami kaszával, belázasodott a napszúrástól, s ezzel egyidőben kapott virágpor- és tyúkallergiát. Végül nem maradt más, csak Zerge szűk kettővel idősebb unokabátyja.
Csiszár Marci ezt a nyarat Tápén töltötte, Szeged északi előfalujában, egy földszintes magánház mögé tapasztott garázsban. Ez volt Tusnádi Karesz főhadiszállása, Marci pedig ezidőtájt a banda legfiatalabb tagja. Ezért még a Csuszát, meg a Csocsót is hajlandó volt felvállalni, mint kézenfekvő alternatív megszólítást. Végül is ezek se rosszabbak, mint a Csiszár Marci. Mintegy fél éven át rettenetesen büszke volt magára, hogy Karesz holdudvarába tartozhat. Komoly rangot jelentett, legalábbis a szegedi szakmunkásképzősök világában. Karesz néha még a gimnazisták közé is bebocsájtást nyert szabályt erősítő kivételként, mert egyébként nem volt átjárás a két világ között. Mintha nem is azonos dimenzióban éltek volna. De Karesz szép volt, szőrös és reszelős: balkáni James Dean felső-kamaszkorban. Rádiókat, erősítőket és hangfalakat bütykölt házilag. Már tervbe vette, hogy rockegyüttest alapít.
Csiszár Marci ebből nem akart kimaradni. Nem volt boldog, amikor a nyakába akasztották az unokahúgát. Kerülgette egy kicsit, de nem tetszett neki, plusz unokatestvéri mivoltában tabunak számított, legalábbis hivatalosan. Jobb híján magával cipelte Karesz garázsába.
A fiúk éppen a Spotlight-ot üvöltötték a Sweet-tel együtt, amikor Marci belépett, maga után vonszolva Zergét. Maga Karesz a sarokban ült az asztalnál egy haverjával, forrasztópákával a kezében zavaros drótkötegek között turkált, Zergét pillantásra se méltatta. A kisebbek, a tizenötös korosztály annál inkább felfigyelt rá.
− Nem tehetek róla, muszáj volt elhozni. A fater akarta – mentegetődzött Marci, teljesen fölöslegesen.
− Odas, a Csusza becsajozott! – kiabálták nagy hangon.
− Ez az új nőd? Megdugtad már? – röhögcséltek idegesen, és nagyon remélték, hogy nem az új csaja, és hogy nem dugta meg, mert akkor szégyenletesen lemaradtak volna a tejfölös szájú Csusza mögött. Megitatták Zergét valami savanyú homoki borral. Befektették Karesz százhúsz wattos hangfalai közé, és teljes hangerőn benyomták neki a Coz I Luv You-t. Megfogdosták a mellét. Villámgyorsan benyúltak könnyű ruhája alá egy-egy élvezetes, de szánalmasan rövid pillanatra, míg Zerge sírva nem fakadt. Akkor megriadtak saját merészségüktől, és abbahagyták. Visszatértek a lemezjátszóhoz, meg a vödrökből és székekből rögtönzött dobokhoz, és lelkesen végigkopogták-dübörögték-üvöltötték-zajongták a Ballroom Blitz-−et szintén a Sweet−től.
− Are you ready, Steve? – Aha. – Andy? – Yeah. – Mick? – OK. – Alright fellas… Let’s GOOOOOOOO!!!!!
Zerge duzzogva ült a sarokban órákig, és alig várta, hogy hazavigyék végre. Utólag azonban már aznap este sem, és aztán soha többé nem tudta felidézni, hogy mitől is érezte olyan nyomorultul magát. Az elkövetkező fél évben még a környékét is elkerülte az unokabátyjának, de nem azért, mert félt a garázsban történtek megismétlődésétől. Inkább attól tartott, hogy nem ismétlődne meg.
Mire ősszel újra kezdődött az iskola, nőtt három centit, mind a magassága, mind a mellbősége. Ezzel azonban le is zárult az említésre méltó változások sora. Nem volt rossz tanuló, de jó sem. A legjobbak után mindig őt említették meg először, ha megemlítették egyáltalán. A lányok az osztályból meghívták a születésnapi zsúrjaikra, ha már mindenkit meghívtak, akit akartak, és még mindig maradt egy szabad hely. Kicsit tartottak tőle. Teli volt lebegéssel és fájdalommal, amitől ösztönösen irtóztak, vagy egyszerűen csak unalmasnak találták. Mintha csak félig létezett volna. Mintha nem lenne más, csak a tér egy sajátosan összesűrűsödött pontja, amit történetesen Zergényi Editnek hívnak.
Az apja három-négyhavonta állított be, mindig váratlanul, és sohasem maradt néhány napnál tovább. Margitka olyankor tányérokat és keletnémet porcelán nippeket vagdosott a földhöz, sistergett, suttogott, fröcsögött és kiabált, mert nem igaz, hogy ennek a málénak csak ennyit fizetnek, csak nem kéne a brünhildákat toszogatnia. Jó, nem a gyerek előtt, rendben, nem mondom, de tudod! Zerge azonban tojt az egészre. A maga részéről örült az apjának, a nyakába csimpaszkodott, és hozzádörzsölte az arcát a borostájához. Olyan volt, mint a drótkefe. Aztán egyszer megérezte rajta a felnőttszagot. És saját vérének lüktetését, és a cikkanásokat a hasában a sűrű és titokzatos férfiszag nyomán. Többé nem csimpaszkodott az apja nyakába. Persze azután is örült neki, csak akkor már máshogy.
M
ire elérte a tizennégyet, rendszeresen feljárt a lakótornyuk tetejére. A torony Tarján telepen állt, a Belső-tó mellett. Volt ott még több is, nem szólva a hosszú szalagházakról, mint a Babilont kerítő kora ókori agyagfalak a homokszínű délutánban. A Szeged körüli földekből soha nem bányásztak semmit, üres az, mint a pleisztocén csigaházak, eltekintve némi durva folyami homoktól, mígnem a modern kori geológusok ki nem találták, hogy valahol itt olajnak is kell lennie. A németek keresték is vadul, azt remélték, ha nem tehéntrágyából és vízicsigából kell műbenzint sajtolniuk a páncélosaikba, akkor visszazavarhatják a szovjet-oroszokat a tajgába, az eltökélten antifasiszta magyar lapály azonban nem adta meg magát. Az olajat a kommunisták találták meg a hatvanas évek közepén, kicsit északabbra, Algyő határában. Úgyhogy pánikszerű lakótelep-építésbe kezdtek Szeged északi csücskén, hogy legyen hol elszállásolni az olajipari munkásságot. Dübörgő nehéz trélerek hozták százával a panelfalakat, komplett fürdőszobákat, előbb Dunaújvárosból és Szolnokról, később a szegedi házgyárból, örökre felszaggatva az elhanyagolt határváros csendjét. Négy- és tízemeletes betonhasábok tucatjai nőttek fel évről évre, nyolcszáz, aztán még ezerötszáz, végül összesen több mint négyezer lakás, a zsúfolt társbérletekben fulladozó lakosság nem kis örömére.
ire elérte a tizennégyet, rendszeresen feljárt a lakótornyuk tetejére. A torony Tarján telepen állt, a Belső-tó mellett. Volt ott még több is, nem szólva a hosszú szalagházakról, mint a Babilont kerítő kora ókori agyagfalak a homokszínű délutánban. A Szeged körüli földekből soha nem bányásztak semmit, üres az, mint a pleisztocén csigaházak, eltekintve némi durva folyami homoktól, mígnem a modern kori geológusok ki nem találták, hogy valahol itt olajnak is kell lennie. A németek keresték is vadul, azt remélték, ha nem tehéntrágyából és vízicsigából kell műbenzint sajtolniuk a páncélosaikba, akkor visszazavarhatják a szovjet-oroszokat a tajgába, az eltökélten antifasiszta magyar lapály azonban nem adta meg magát. Az olajat a kommunisták találták meg a hatvanas évek közepén, kicsit északabbra, Algyő határában. Úgyhogy pánikszerű lakótelep-építésbe kezdtek Szeged északi csücskén, hogy legyen hol elszállásolni az olajipari munkásságot. Dübörgő nehéz trélerek hozták százával a panelfalakat, komplett fürdőszobákat, előbb Dunaújvárosból és Szolnokról, később a szegedi házgyárból, örökre felszaggatva az elhanyagolt határváros csendjét. Négy- és tízemeletes betonhasábok tucatjai nőttek fel évről évre, nyolcszáz, aztán még ezerötszáz, végül összesen több mint négyezer lakás, a zsúfolt társbérletekben fulladozó lakosság nem kis örömére.Zerge kiült a panelpárkány szélére, lelógatta a lábát a tízemeletnyi mélységbe, és onnan nézte a fakósárga délutánokat, meg az algyői olajmező gázfáklyáinak kormos lángjait, és azon gondolkodott, hogy ugorjon-e, vagy se. Nem volt rá semmi konkrét oka. Jól érezte magát, ami Zerge esetében a vele született, misztikus és nyugtalan szomorúsággal volt azonos. Néha csak töredékmásodpercek választották el a szédítő zuhanástól. Feneketlenül sötét, elmosódott tekintetével elnézte a madárörvények csapongását a paneltornyok között, és már érezte a kezében, lábában, hasában a végső, visszavonhatatlan, zsibongó mámort. De aztán mégsem. Mindannyiszor visszahúzódott a kavicsos-szurkos lapos tető közepére, és ereiben lassan csillapodni kezdett az adrenalin-sokk. Olyankor még szomorúbb volt, és aljas módon, reménytelenül boldog.
Aztán egy benzinszagú, üveges őszi napon, 1974. október 8-án véget ért a kísértés. Leckét írt az asztalánál a hatodik emeleten, amikor az ablak előtt elsuhant egy tömör, és mégis átlátszó árnyék. Nem volt több mint a madárörvények villanása az ezüstös panelalkonyatban, csak nagyobb, és a villanást rövidesen valami soha nem hallott, nedves puffanás követte. Zerge nem tudott mit kezdeni ezzel a hanggal. Rágcsálta egy kicsit a tollát, aztán kinézett az ablakon. Semmi. Jobbra nézett. Semmi. Balra is. Még mindig semmi. Aztán erőt vett magán, és le. A toronyház tövében emberre emlékeztető dolog feküdt, feje is volt, keze, meg lába, csak máshol, mint ahol lenniük kellett volna.
Megpróbált visszatérni a leckéhez. Ha IV. Béla másfél év alatt huszonöt rendeletet hoz, akkor hányadik Béla hoz három év alatt hatvan rendeletet? Még kétszer elolvasta, megpróbálta hátulról előre is, de úgy se volt több értelme, azután kiszaladt a lakásból, és az évszázadok sötétségét rejtő lépcsőházban elindult lefelé, a lift, szokás szerint, nem működött. Azért nem működött, mert a lift a borzalom legközelebbi rokona és szövetségese. A másodikon ugyanis maga a borzalom jött Zergével szemben felfelé. Véres, eltorzult fejjel, agyvelőtől ragacsos hajjal, kifordult szemmel, madzagként lógó kézzel araszolt-kapaszkodott a tető felé kitartóan, hogy újra megpróbálja, fekete vércsíkokat húzva maga után.
Most tehát Zergényi Edit egyedül ücsörög a Maros éles kanyarulata által övezett homokpadon. Érzi, ahogyan kiárad a benne felgyűlt sötétség, és árnyékba borítja a folyópartot. A dűne közepén elszáradt faágakból képződött hatalmas pók gubbaszt, fekete lábai összegubancolódtak. Amíg egyenesen ránézel, nincs semmi baj. De ha csak a szemed sarkából érzékeled, azonnal közelebb nyomul pár arasszal. Úgyhogy Zerge gondosan a pókot nézi, megpróbálja odaszegezni a tekintetével. Félelmeinek meghosszabbítása a mélyzöld, zegzugos galériaerdő, amelyben nyugtalanító árnyak rejtőznek. Ilyen helyeken szoktak oszlásnak indult, örökre azonosíthatatlan holttesteket találni a végtelen nyárban elbitangolt kamaszok. De most nincs hulla, legalábbis Zerge nem látott egyet se. Rövidesen tizenöt éves lesz. Nagyon fél, bár tudja, hogy már rég nem lenne szabad.
Fél egyedül maradni. Mindig fél, ha az apja elutazik, hogy visszajön-e valaha is. Hogy visszajönnek-e Csuszáék a kanyaron túlról. Nincs itt senki, csak a rovarok dögvészes, illuminált dongása. Már ferdék a fények. Mi van, ha belefulladtak? Vagy ha meg akarják viccelni, és nem jönnek vissza? És egyedül kell visszatalálnia a városba a bíborkormos alkonyatban. Vagy az éjszakában. Talán inkább azonnal indulni kéne! De nem, a fiúk itt hagyták a ruháikat. Itt vannak a bicajok is… De mi van, ha mégsem tudnak visszajönni?
Ültében arrébb ugrik, mert a pók most jól érzékelhetően közelebb nyomult. Valaki figyel az erdő széléből is, a bokrok közül. Jajminekisjöttkicsuszáékkal? Most hirtelen megmozdul, meglódul minden, vörössárga örvényekbe kavarodik a homok, a folyó, a pók, a kifordult szemű, vércsíkos NDK óriások, a fák fölé tornyosuló, madzagkezű Margitka-anyák és a borostás apaszörnyek, kipukkad az ég, mint szappanbuborék, és a táguló gyűrűn át vízesésként leömlik a földre a galaktikus éjszaka.
Az ártéri lombokból többszólamú üvöltéssel kizuhan Csiszár Marci, aztán Menyus, és mind a többi. Szerencsére nem hallják Zerge sikoltását, mert el vannak foglalva saját magukkal.
− Melyik barom lökött a csalánba?!! – Csiszár Marci.
− De csak mer’ ez az állat tuszkolt – Menyus vádló ujja Villát célozza.
− Nem tuszkoltalak! – Villa. De közben röhög.
− De igenis, tuszkoltál! – Menyus.
− Másztál, mint a csiga – Villa.
− Különben is: te vagy a csalán! Na?! – ez meg egy szemtelenül szép vigyor Orsitól Villányi Petinek.
− Benn vagy az erdőben, ember, ki se tudsz jönni – zárja a sort Csusza. Nevetnek mindannyian. És közben futó, mintegy mellékes, alig észrevehető oldalpillantások a lányokra, elsősorban persze Orsira, akinek hosszú ujjú, perverz kezében éppen Marci kulacsa omlik aranyporrá. Mézszőke a bőre, a haja, a térdhajlata, az orra, a köldöke, a lapockái, az egész lány mézszőke, mint az angyalok reggelije. Lezökken a homokba, Zerge közelébe, de nem mellé.
− Én ezt nem csinálom többet. Elég volt. – Orsit nem érdekli a fiúk színdarabja. Tudja, hogy neki szól, de csak akkor lenne érdekes, ha nem játszanának. Az baj lenne. De hát játszanak. Úgyhogy inkább a veszélyes sportban kifáradt nőt alakítja. Nem kell megerőltetnie magát, tényleg elfáradt. – Túl veszélyes.
− Ebben a kis vízben? – tódítja Menyus. – Öt méternél sehol sincs több.
Menyusnak nagy a szája, most, hogy már túlélte. Húsz perce még nem volt nagy, amikor Zerge kivételével mindannyian pörögni indultak. A pörgés az orosz rulett környezetvédő változata, a Maros alsó folyásánál gyakorolják, ahol az Alföld lapályára kiérve mint trombózisos véna, feltorlódik és lehetetlen cikcakkokat, görcsös kanyarokat vet a folyó. Ha pörögni akarsz, állj meg valamelyik éles kanyarulat külső partján, a magas, jobbára függőleges löszfal tetején. Nézz le a sötét, boszorkánybronz áradatba, amely ha téged nem is, a tükörképedet máris elnyelte. Ez a víz nem ver vissza semmit, és nem is mutat, teljesen átlátszatlan. Jobb is így. Jobb, ha nem tudod, mi minden zajlik a felszín alatt. Tehát állsz a magaspart tetején, és megvárod, míg az alattomos sodrás aládkormányoz egy nagyobbfajta örvényt. A legjobb örvények halkan sziszegnek, és közepükben a tölcsér olyan mélyre nyúlik, hogy nem lehet látni az alját. Tornádó isten szemszögéből. De te nem nézelődsz, hanem beleugrasz a tölcsér közepébe. Ha szerencséd van, a forgó víz ereje elég ahhoz, hogy leszippantson a folyó fenekére, általában négy, de legfeljebb hat méter mélyre, azok közé a furcsa és döbbenetes dolgok közé, amik csak az átlátszatlan folyók alján vannak, sehol máshol, s amiket közelebbről csak akkor ismerhet meg az ember, ha örökre lent is marad. Amíg leérsz, nincs más dolgod, mint élvezni, ahogy megpörget a víz, és megpróbál szétszakítani. Aztán lenn a hideg mélyben kilépsz szépen az örvényből, és felrúgod magad. Ez eddig az az eset, amikor szerencséd van. Ha nincs szerencséd, akkor nem elég nagy az örvény, és miután leszívott magával vagy négy-öt méterre, a tömegedtől elhal. Így nem tudod miről felrúgni magad, kénytelen vagy saját erőből kikapálódzni, mert fogy a levegőd. Persze öt méter nem olyan sok, és remélhetőleg nagyon, de nagyon megtanultál úszni, mielőtt először beleveted magad a Marosba. Csak akkor van baj, ha elkap egy másik örvény, még mielőtt felérnél. Vagy ha alattad éppen egy kút van, és nem négy, hanem kilenc méteres a föléd magasodó vízoszlop.
Balásty Orsi egyik osztálytársát pár éve, még az általánosban például hiába várták, hogy feljöjjön, na, még egy másodperc, talán majd a következő kanyarban, talán a túlsó parton, ennyit még ki lehet bírni, jaj ne, ugyecsakjáccik…?! Szeplős, répahajú kisfiú volt, az apja olajvegyész, az előző évben költöztek Miskolcról Szegedre. Addigi életében összesen se látott annyi vizet, mint ami a Maroson és a Tiszán lehömpölyög egy óra alatt. Nagyon élvezte. Annyira, hogy soha többé nem került elő, még a holtteste sem. Valamilyen Zsoltnak hívták, Orsi soha nem tanulta meg a családnevét. Várt egy kicsit a barátaival a parton, aztán sírva fakadt. Másnap estig zokogott. Nem tudta megmondani, hogy miért sír, a répahajú, szeplős kölyök nem tetszett neki különösebben. Alig ismerte. Jóformán csak annyit tudott róla, hogy egyszerre voltak tizenegy évesek, 1971. június 7-én, alig két héttel azelőtt.
Orsi tehát nem szeret pörögni. Túl veszélyesnek tartja. Túl nagy az adrenalin-sokk, ami addig tart, míg mindenki ki nem mászik valamelyik partra. Ámde Orsi jó úszó. És józan. Csak azért tartott a fiúkkal, hogy helyzeti előnyhöz jusson Zergényi Edittel szemben, aki kiürült szemmel fekszik a földnyelv közepén. Ijesztően szép angyal. Legalább kétszáz kilónyi napfény nehezedik testének minden négyzetcentiméterére, és nem csinál semmit, nem megy pörögni, nem is szól a fiúkhoz, a saját barátaihoz sem, egyáltalán nem csinál semmit, csak van, titokzatosan és súlyosan és tünékenyen. Csontos kamaszlánytérdén megtapadt a homok. Szabad a pálya, mondja a passzivitás, ez a gonosz mozdulatlanság Orsinak, villoghatsz, ahogy akarsz. Néha futólag elmosolyodik, de nagyon halványan, annyira csak, mint a parti fecskék villanása, amikor kivágódnak a galériaerdő masszív árnyékából a folyó fölé, a fénybe, azután rögtön vissza. Zerge futó mosolyai nem állnak kapcsolatban a körötte zajló eseményekkel, vagy szavakkal. Billegő fejjel rá-ránéz valamelyik fiúra, vagy magára Orsira, aztán máris tovább a távolba, ahol a szörnyek gyülekeznek.
Balásty Orsi nem utálja Zergét. Nem is ismeri, csak látásból. Csak azt érzi, hogy le kell győznie, de gyorsan és bármi áron. Atavisztikus tudás az övé, amellyel mosolyokból, hangszínekből, mozdulatokból, testtartásból szituációkat épít, könnyű és elkerülhetetlen halászhálókat kerít az emberek köré, tudatosan, de gondolkodás nélkül. Ahogyan általában a szerepeit játssza. Ehhez ért. Így született.
Mármost: ha a parton marad Zergével, akkor Zerge pályáján kényszerül játszani, márpedig ilyen világvégi pillantásai neki nincsenek. Van sok, de még milyen sok!, ismeri is mindegyiket a tükörből, de ilyen nincs. Orsinak tehát izgalmasnak kell lennie, veszélyesnek, akinek az árnyékában Zergényi Edit már nem látszik különlegesnek, csak unalmasnak. Ezért ment el a fiúkkal pörögni.
Zerge erről mit sem tud. A maga részéről a Mennyek pereméről alázúduló éjszakát nézi álmatag rettenettel, bár a folyóparton még csak alkonyat van, vészterhes nyári alkonyfény. Nem tudja, hogy már rég megnyert minden olyan játszmát, amiben egyáltalán közösen indulhat Balásty Orsival. Orsi se tudja. Azt hiszi, ő van fölényben. Hogy minden rendben. Ami érthető, mert a homokpart fölött fodrozódó kísértetfényben egy másik párbaj is zajlik éppen, történetesen Orsi figyelméért. A fiúk mind ismerik egymást, legalább futólag, Csiszár Marci, Villa és Menyus, csak Csiszár Marci haverja lóg ki a sorból. Tömzsi és izmos kamasz, bájosan kunkori szőrszálakkal az álla alatt. Haja sötétbarna bodrokból képződött reneszánsz boglya.
− Téged hogy hívnak? – kérdezi Villa, csak hogy elterelje végre a figyelmet Orsi félelmeiről a pörgéssel kapcsolatban.
− Pirna Laci.
− Pina Laci? – vágja rá Menyus kapásból. Közben Orsira sandít, hogy sikerül-e pozíciót nyernie az új fiúval szemben. Orsi egykedvűen mosolyog, a Maros sodrását figyeli. Ha hallotta is, nem adja jelét. Nem baj, biztosan hallotta.
− Üdv a klubban! – mondja az új fiú Menyusnak közvetlenül, igen barátságosan. Nem látszik sértődöttnek, egy cseppet sem. Ez elég zavaró.
− Milyen klubban? – kérdezi Menyus értetlenül.
− Te vagy az első ezzel a pinával, még senki nem mondta. Komolyan! – magyarázza Laci, kísérteties biztonsággal tartva a hangját, az egész stílust derűs, szeretetteli tónusban. És ha nem lenne még mindenkinek nyilvánvaló, hogy mi történik itt, még hozzá is teszi azt a „komolyant”. Szörnyű. Menyus nem is érti, hogyan vihették padlóra ilyen rövid pillanat alatt, kell egy kis idő, amíg belátja, hogy innen nincs hová hátrálni.
− Jóvanna! Bocs – dörmögi szelíden.
− Voltatok már a Nagy Örvényesnél? – kérdezi Pirna Laci szinte átmenet nélkül. Pont olyan barátságos most is, csak egy kicsit élénkebb. Nem sokkal, csak egy hajszállal. Ez Pirna Laci tudománya, ez a vibrálás stílusok és jelentések között. Ez a szédítő szlalomozás felszín és rettenetes mélységek között. A semmi és a teljesség között, ami kapásból a világmindenség természetével rokon. Ez az a vibrálás, amibe Orsi még ott, abban a percben örökre beleszeretett.
Beleszeretett persze Villányi Peti is. Bele Menyus is a maga dörmögős módján. Csak Zerge nem. Kár, mert lesznek majd pillanatok, amikor kölcsönösen meg tudnák menteni egymást Pirna Lacival, de ezt egyelőre nem is sejtik.
− A folyócsúcsot mondod? – így Csusza.
− Aha. Ahol a nagyok pörögnek. Gyertek, megmutatom.
Felkerekednek mind, lábuk alatt homokfelhőcskék kavarognak. Hallgatagok, mert a pörgés a Maroson is necces. Elég volt ennyi − csak ezt nem lehet kimondani, elsőként nem lehet, akkor sem, ha pontosan tudják egymásról, hogy mindenki ezt gondolja.
Menyus pár lépés után visszamarad, észreveszi, hogy Zerge meg se moccan, talán még nem határozta el magát.
− Nem jössz? – próbál javítani, jobb híján Zergénél.
− Én teli vagyok halállal. Meghalsz, ha velem szóba állsz – mondja Zerge. Feláll, a többiek után indul. Nincs dráma, elutasítás sincs a hangjában, annál sokkal szebb és gonoszabb. Tényt állapít meg, és komolyan gondolja.
Ez nem Menyus napja. Ismerős az érzés, túlságosan is ismerős. És ez a „túlságosan” egyre gyakrabban hívja elő saját, kegyetlenül egyszerű extrapolációját, hogy lesz ez még rosszabb is. Menyus elhallgat. Szótlanul ballag legutolsóként a csoport után, öntudatlanul, de akkurátusan Zerge lábnyomaiban.
Másnak erre nincs dolga soha. Az Ékhez, a Nagy Örvényeshez nem vezet ösvény. Vadgabonával benőtt tisztásokon, hallgatag bozóton vágnak át, mígnem kiérnek arra az egyre keskenyedő földnyelvre, amelynek végében, az omlatag csúcsnál egymásba torkollik a Tisza és a Maros. A Maros általában harmadakkora, viszont sokkal gyorsabb. A két víz sebességkülönbségéből döbbenetes örvények születnek a földcsúcson túl, és gonosz, vándorló kutakat vájnak a fenék iszapjába. Nem ritka a tizenöt méteres mélység. De ez nem látszik kívül.
− Ez az. Itt szokták – mondja Pirna Laci csepp iróniával fűszerezett áhítattal.
− Megcsinálod? – kérdezi Villa. Laci belenéz a szemébe. Szarakodik az öcskös, vagy mi? Villa azonban komolyan kérdezte. Csak úgy.
− Ne nézz madárnak! Pörögni szeretek, nem bekrepálni.
Állnak megcsendesedve, nyugtalan tisztelettel pár méterre a földnyelv lepusztult széleitől, és a halkan fortyogó sodrástól. Zerge csak ekkor érkezik, Menyussal a nyomában. Menyus is megáll, nézi a két folyót, a Tisza iszaptól sárgásszőke, és a Maros boszorkánysötét vizét, amelyek még kilométereken át élesen elválnak egymástól.
Csak Zerge megy tovább, ki egészen a földnyelv csúcsára, lassan, lépés lépés után, a többiek már nem is a vizeket nézik, hanem őt, de Zerge ezzel nem törődik. Leereszkedik a csúcs utáni utolsó, tenyérnyi zátonyra, megbillen, hajszál híján elnyeli az áradat, de nem, sikerül megállnia.
− Zerge! Zerge, mit csinálsz?! Hülye! – kiabálják többen is, Zerge azonban meg se hallja. Lábujjaival a lassan szétmálló zátonyba kapaszkodik, bokáig a hűvös vízben, aztán már térdig, soha nem fogjuk megtudni, hogy valójában mi jár a fejében.
− Zerge! – szól rá végül parancsoló basszusban Csiszár Marci, szemüveglencséi ugyanúgy villannak, mint a hangja. Az ideges unokabratyó hangja ez, meg még valami, valami olyan, amit szinte mindenki megérez, amikor először meglátja Zergét, s amit azután megpróbál örökre eltitkolni még önmaga elől is.
Zerge hátranéz a bal válla fölött, mintha csak kérdezné, hogy mi van, de nem szól. Sötét angyaltekintete végigrebben a társaságon, aztán lassan visszafordul az örvénylő alkonyathoz.
Trenka Csaba Gábor 1959-ben született Szegeden. Az 1. Gyakorló diákja volt, majd a Ságvári Gimnáziumban érettségizett 1978-ban. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett magyar-történelem szakon. Jelenleg Budapesten él. Dolgozott a filmgyártásban rendező-asszisztensként, szerkesztőként, most forgatókönyvíró. Első regénye 1991-ben jelent meg (Egyenlítői Magyar Afrika, második kiadás 2010). Ezt a Szaurusztánc követte 1995-ben, majd 2002-ben a Galaktikus pornográfia című novelláskötet. web: www.trenka.hu
Korábban a SzegediLapon: Veszett és ártatlan; A fehér inges kislány