Somi Éva
-tlan / -tlen, -talan / -telen
Borbély Szilárd: Nincstelenek. Már elment a Mesijás?
-tlan / -tlen, -talan / -telen – fosztóképzős szóalakjaink azt fejezik ki, minek van híján, mitől van megfosztva az, akiről ezt állítjuk, vagy ezzel a jelzővel illetjük. Mostanában egyszavas, ezért nagyon ütős könyvcímekben is feltűnnek, mint pl. Kertész Imre: Sorstalanság, Gergely Ágnes: Őrizetlenek, és most itt van Borbély Szilárd új könyve: a Nincstelenek.
(Csak Borbély Szilárd nincs már itt.)
A Sorstalanság Köves Gyurija a saját sorsától, Gergely Ágnes főhősnője két lányával a védelmezőjétől (őrangyalától?) van megfosztva. A Nincsteleneknek viszont különös a jelentése, a középpontba állított család ugyanis nem a nincstől, hanem éppen hogy az ellentététől, a vantól van megfosztva. Mindattól, amitől életük élhető és emberi lehetne.
Borbély regénye a magyar irodalom egyik nagy vonulatába tartozik: a 30-as években kezdődő, a 70-es években újrainduló szociográfiákkal együtt jelentkező, azokkal azonos értékű hitelességgel rendelkező, de irodalmi alkotásokként értelmezhető prózai művekébe. A szociografikus mélységű regényekhez, amelyek tényszerűségükkel, valószerű részletekkel és jelenetekkel döbbentik meg az olvasót, az egészet mégis fikciónak, szépirodalmi alkotásnak tekintjük. Hatásuk drámai. Egyik leggyakoribb témájuk a mélyszegénység gyakran önéletrajzi elemekből táplálkozó ábrázolása.
Mert lám, a mélyszegénység problémáját a rendszerváltás sem tudta megoldani. Sőt, napjainkban – figyelmeztet a szociológus, közöl riasztó adatokat a KSH – még nőtt is a szegények száma: kb. négymillióan élnek a létminimum körüli szinten, ebből kb. egymillióan igazi mélyszegénységben.
És éppen az ilyen szociografikus regények tudják bemutatni kellő mélységben és összetettségben a mélyszegénység világát. Gondoljunk például Szilasi László: A harmadik híd című, nemrég megjelent regényére, ahol a hajléktalanlét, a biztonságot adó otthontól való megfosztottság a téma.
Borbély Szilárd regényének hősei ugyan nem hajléktalanok, de alapjában véve a méltó emberi élettől vannak megfosztva.
A Nincstelenekben egy olyan világba csöppenünk, amelybe egyáltalán nem kívánkozunk, amelyről inkább nem veszünk tudomást, noha tudjuk, hogy létezik. Nem is régmúltban , nem is egy távoli országban vagy egy másik földrészen, hanem a hatvanas évek Kelet-Magyarországán, az egyik legelmaradottabb régióban (Szatmár, Erdőhát) történik az a kevés esemény, ami történik , mert inkább „állni látszék az idő”, és a cselekmény inkább statikus, mozaikos, mintsem dinamikusan előrehaladó .
Borbély regényének főhőse egy 5-6 éves kisfiú, az ő nézőpontjával kell azonosulnia az olvasónak (csak a befejésben változik ez). Bár családban él, van anyja, apja, két testvére (a legkisebb 13 hónapos korában meghal), nagyszülei; a saját házukban laknak, velük él egy ideig testileg és szellemileg is visszamaradott nagynénjük, Máli, de ha számba vesszük, mi mindentől van megfosztva ez a kisfiú, akkor kiderül: mindentől, és az is világos, hogy innen alig van kiút.
Fontos szereplő még az ugyancsak félnótás Mesijás, a falu bolondja, akit mindenki gúnyol, akit mindenki kinevet, változatos módon megaláz, viszont senki sem bánt. Ő már olyan alantas munkát végez, amit rajta kívül senki el sem végezne (a faluban ő pucolja ki a budikat), így aztán szükség is van rá. A neve azonban – nem nehéz felismerni – a Messiás torzított változata, alakja pedig torzképe: éppen a falu mentális szintjéhez méretezett Megváltó. Dosztojevszkij Miskin hercegének is karikatúrája, mert bár őt is „félkegyelmű”-nek tartják, de tisztelik, csodálják is, Borbély Mesijása azonban meg van fosztva az emberi méltóságtól. Pedig volna miért tisztelni : ő az egyetlen, aki nem bánt senkit. A Messiás mind a keresztény, mind a zsidó vallásnak egyik központi fogalma, még ha nem egészen egyformán képzelik is el a Megváltót: egyfelől ő az, aki már megváltotta, másfelől ő az, aki újbóli eljövetelével majd megváltja az emberiséget bűneitől. A köznyelv is használja a várni a messiást kifejezést, megfosztva mitikus jelentéstartalmától. Itt pusztán azt jelenti: nagyon és reménytelenül várni valamit vagy valakit. E ponton látható a kapcsolat Beckett Godot-ra várva című abszurd drámájával is, egyik értelmezési tartománya éppen a messiásvárásra épül. Borbély Mesijása azonban ott jár-kel a faluban, igaz, hiába találkoznak vele akár többször is a Rámpán, a megváltás várat magára. Ezek az emberek megválthatatlanok.
A nyomor önmagában is döbbenetes, még inkább az, ha kisgyermekek az elszenvedői. A középpontba állított család is nincstelen, a legtragikusabb sorsa mégis a kisfiúnak van, mert ő a legérzékenyebb, ő tényleg mindentől meg van fosztva.
Először is a nevétől. Nincs neve! (Gondoljunk József Attila egyik gyermekkori traumájára, mikor Öcsödön kétségbe vonták, hogy van-e ilyen név egyáltalán, és Pistának kezdték szólítani.)
Az anya számozza gyermekeit, ő tehát a kettes. Később – az elhurcolt zsidó kisfiú után Gogának kezdik csúfolni. A regény végén pedig felmenői révén próbálják beazonosítani.
Másodszor: ez a kisfiú meg van fosztva mindattól, ami boldog gyermekké tehetné.
Primitív, durva környezete lélekpusztító sorsot teremt számára. Ebben a családban nincs puszi, ölelés, biztatás, simogatás, dicséret, szeretet, ellenben annál több durva beszéd, verés. Nem csoda, hogy a gyerekek is agresszívek lesznek, ők is a náluk kisebbeket, védtelenebbeket bántalmazzák, kínozzák: egymást és az állatokat. (Az állatkínzások leírásai és egyéb, naturalisztikus jelenetek csak erős idegzetűeknek valók! )
Harmadszor: ez a kisfiú meg van fosztva a gyermeki lélek számára nélkülözhetetlen mese-és fantáziavilágtól is. Az is kegyetlenség, hogy az anya a két mesét, amit ismer, soha nem meséli végig. A fantáziától, az álmodozástól pedig brutális módon nevelik le ebben a faluban a gyerekeket, nyiladozó értelmüket pedig alkohollal tompítják.
Negyedszer: ez a kisfiú, testvéreivel együtt meg van fosztva a testi fejlődéshez nélkülözhetetlen, változatos, vitaminokban gazdag táplálkozás lehetőségétől is. Néha csak annyit mond az anyjuk: egyetek, amit találtok – és a két gyerek nem talál semmit. Nem csoda, hogy a legkisebb meghal, a kisfiún pedig az alultápláltság, vérszegénység jelei mutatkoznak. A legidősebb a legéletrevalóbb.
Ötödször: a kisfiú meg van fosztva az igazi, gyermeknevelésre alkalmas szülőktől is, akikről pozitívumként annyi mondható, hogy tőlük telhetően küzdenek a fennmaradásért. Az anya – aki képes azt mondani a gyerekének, hogy „Dögölnél meg te is”, főz, ha van mit, törekszik a rendre és a tisztaságra. A nyolc általános felső tagozatára már nem járt, írni-olvasni alig tud. Beszélni sem nagyon, a világot felfedezni vágyó kisfia kérdéseit válasz nélkül hagyja. Többször kísérel meg öngyilkosságot, a gyerekei tartják vissza ettől mindannyiszor. Az apa nappal dolgozik, este kocsmázik, sokszor van távol, napokra, sőt évekre eltűnik. A köztük lévő különbség legplasztikusabban abban rajzolódik ki, hogy mennyire másképpen verik a gyerekeiket: az anya gyakran sírva. De más nevelési módszert nem ismernek, őket is verték. Alkalomadtán a gyerekek is tanúi szexuális együttlétüknek, ahogy az állatok párzásának is, nevén nevezve a dolgokat, mellőzve minden érzelmet. Ekkor látszik leginkább, hogy ezeknek az embereknek az élete milyen közel van az állati lét szintjéhez.
Hatodszor: ez a kisfiú meg van fosztva a nyomorból kivezető úttól, tehát a jövőtől is. Mert hiába talál menedéket a számok, különösen a prímszámok világában, hiába szeretne egy hegedűt, mikor elbűvöli egy cigány játéka, az előbbi észrevétlen marad, az utóbbiról pedig szó sem lehet. Pedi g a matematika és a zene (tudomány és művészet!) iránti érdeklődése nyilvánul itt meg! Öt-hatévesen ez a kisfiú magától jön rá a prímszámok titkára, ami rendkívüli tehetségre vall, csakhogy ezt senki nem veszi észre, hegedűről pedig szó sem lehet. Egy szerető családban a szülők a csillagokat is lehoznák az égből, hogy támogassák mindenben. Ha mégsem, akkor pedig az iskolának kellene észrevennie a tehetséget. Itt egyik közegben sem történik ez meg.
Hetedszer: ez a kisfiú meg van fosztva az identitásától is. Anyjától annyit tudhat, hogy ők magyarok (de a cigánysoron laknak), nem parasztok (azok koszosak és büdösek), nem zsidók (bár annak csúfolja őket a falu, és a végén kiderül, az apa valóban a holokausztot túlélő Mózsi balkézről született gyermeke), és nem reformátusok, mint a falusiak többsége, hanem görögkeletiek, nem a templomba járnak, hanem egy magánházba, ott gyakorolhatják vallásukat. Az eredetüket illetően azonban mindenki mást mond, szóba kerül még a fentieken kívül a román, a rutén, a hucul eredet is. Ez túl sok így egy gyermek számára. A falu soha nem fogadja be őket, mert „bekerültek”, nem olyanok, mint ők, az apa a szemükben „kulákfatty” és „sábeszgoj”, munkát ebben a faluban nem kap. A nyomoron kívül még a többség megvetését is el kell viselniük. Akkor telik be a pohár, amikor féltestvérei kitagadják az apát az örökségből, megvalósítják azt, amit eddig csak az asszony hajtogatott: elmennek a faluból. Lehetőségük nyílik új életet kezdeni, a sötét színek ellenére ez optimista befejezés.
Hogy az új helyen hogyan folytatják az életüket, ebből a regényből már nem derül ki. Cipelik magukkal nyomorúságos életüket. Az is biztos: a kisfiú olyan hátrányokkal indul, amit talán soha nem tud behozni, hacsak az új iskola nem teremt számára új lehetőséget. Ez is egy csoda volna, akár a Messiás eljövetele.
Somi Éva 1951-ben született egy Békés megyei kis faluban, Mezőgyánban. Magyar-orosz szakos tanári diplomáját 1974-ben szerezte a JATE-n. Nyugdíjba vonulásáig tanított, több iskolában is. Tanári pályáját végigkísérte az írás-újságírás. Publikációi különböző lapokban és folyóiratokban jelentek és jelennek meg. Több irodalmi társaságnak is tagja. Oktatási segédkönyveit sokan használják országszerte. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság 2004-ben Toldy-díjjal jutalmazta. Két felnőtt gyermeke van.
A szerző írása korábban a SzegediLapon: A Brown-recept, úgy is mint kód...; Árvaiék Amerikában