Czóbel Minka emlékezete I.
Ráhangoló 1.
Czóbel Minka verseinek egyik fő jellemzője a műfaji elhatárolás szinte lehetetlen volta, a leendő kiadás gondozója nem vette a bátorságot, hogy elhelyezze a lírai, epikai, netán drámai skatulyákba az összegyűjtött verses formájú alkotásokat. A gyűjtésnél elsőként a megjelent kötetek szövegét vette alapul s igyekezett az ott megjelent versek esetleges előző szövegváltozatait, folyóiratközléseit is a jegyzetekben bemutatni. Emellett közli azokat a köteten kívül megjelent verseket is, amelyek csak antológiákban, folyóiratokban jelentek meg. A versek szövegét mai helyesírással közli, a magánhangzók időtartama esetében is, hiszen Czóbel Minka költészetében az időmérték nem játszik jelentős szerepet, a versek többsége magyaros ritmusú, vagy esetleg szabadvers. Az első három ráhangolóban azokat a verseit közöljük, melyekről szó volt a Czóbel Minkát idéző írásunkban.
B. K.
Czóbel Minka
Don Juan dala
„Szúró tövissel volt benőve,
Mely hozzád vezetett, az út,
Hervadó rózsák illatából
Fonok fejedre koszorút.
Érzésem minden drága gyöngyét
Hajadra hintem, kedvesem.
Csalogánydallal, csillagfénnyel
Betakarlak szerelmesen.
Csókot kérjek? Szerelmi csókot
Hány asszonyajk nyújtott felém!
Egy fájóbb boldogságot adjál,
Mélyebb üdv légyen az enyém.
Szeretni vágyom végre, végre!
Ah, engem hány is szeretett,
Ne légy te hozzájuk hasonló,
Légy az, kit én szerethetek!
Tested-lelked szépségét adnád?
Adj többet! ez még nem elég!
Ha őrülten szerelmed kérem,
Légy hideg s tiszta, mint a jég!”
A Don Juan dala, a Donna Juanna c. verses dráma (1900) Szerelem című jelenetének betétdala, külön is megjelent az Új Idők 1897. I. 17-ei számában, valamint az 1901-es, válogatott kötetben, a Kakukfüvekben.
Száz gyertyát és száz liter bort…
Hull az eső sűrű cseppje ólmos felhők alatt,
Egész nap csak csapdosta a ragyás csárdafalat.
Tört ablakon sivít a szél, a kis petrol-lámpa
Meg-meginog hosszú drótján, füstös lesz világa.
Vendég ugyan hogy is jönne ily veszett időben?
A csaplárné is elaludt ott a kármentőben.
Hiszen oly jó madarak ma már nem is járnak,
Mind elpusztult – régen vége a betyárvilágnak.
De mégis jön – ajtó nyílik, lassan belép rajta
Őszült ember – de csak látszik, hogy a „régi fajta.”
Az öreges csaplárné is éppen hogy felébred,
Hogy odanéz, alig-alig hisz a két szemének.
Tán ő megint fiatal lett, hogy csak ismét hallja:
„Száz gyertyát meg száz liter bort ide az asztalra!”
A vers először az Opálok (1903) című kötetben látott napvilágot.
Ráhangoló 2.
A költőnő utolsó kötetének Tükrökről, szobákról c. ciklusának egy rövid, háromstrófás részletéről elismerő elemzések sora született (pl. Pór Péter, Danyi Magdolna: és S. Varga Pál tollából) az utóbbi évtizedekben. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy az említett elemzők a teljes szövegkiadás hiánya miatt önállónak vették/vehették az említett verset, holott az csak egy nagy versciklus – Tükrökről, szobákról – kisciklusának, a X-XIV. részét magába záró A régi háznak cím nélküli XIII. darabja!) Olvassuk el egyszer az egész verset!
B. K.
Czóbel Minka
Tükrökről, szobákról
X. A régi ház
Homályosul. – Szeptember délutánja
Rászürkül régi ház vedlett falára:
Múlt parókás divatból itt maradt
Cikornyás, füzéres, kopott falak.
Rásűrűsödik az est kert távolára,
Jegenyék meredő sötét sorára,
Kőkorláton nagy kő virágedényre,
Rácsos kapura, udvar belsejére.
S mindjobban szövődik a szürke fátyol,
Egy fehér árnyék
Lenge vonalja
Siklik az éjbe,
A szürkeségbe.
Nyílik a házajtó
Rég berozsdált zárja,
Uraság, cselédség már régen nem járja
A lépcsők fokait, folyosók magányát,
Csak a pókok várják
Szürke szögletekben, szürke hálóiknak
Tapadós fonalján
Eltévedt legyeknek panaszos nótáját.
Szürkül az est a hosszú folyosókon,
S mindjobban szövődik a szürke fátyol,
Egy fehér árnyék
Lenge vonalja
Siklik az éjbe,
A szürkeségbe:
Fehér ruha takarja hosszú testét,
Apácás, bús, elfedő merevséggel,
Álla felkötve fekete szalaggal,
Feje lehajtva. – Csak halad előre,
Mint jelen perce fátyolos jövőbe,
Feltarthatatlan, konok biztonsággal.
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ismerős itt – benyit a folyosórul
Egy ajtóba – üres szobába lép.
Bútor kevés, falán két régi kép,
A fal mellett kis vékony lábú asztal
Vöröses fából.
Csiszolásából
Letöredezett itt-ott egy darab.
Rézfoglalása összegörbülve
Rajtamaradt.
Az asszony tudja jól, mit rejt fiókja:
Gyöngyös hímzést, mely soha el nem készült,
Kis gyöngyös erszényt – a tűk még ott vannak.
Bizton rozsdásak lettek már azóta?
Mert régen, régen senki meg se nézte.
Több mint száz éve.
Ő sem nyitja ki kis asztal fiókját.
Csak tovább halad
A lenge alak,
A fehér árnyék
Siklik az éjbe,
A szürkeségbe.
Egy más szobába nyit, hol pici ágyak
Állnak a falmentébe egymás mellett.
A gyermekek rég felnőttek belőle,
Régen kihaltak, nyugosznak már régen
Megtörve, megvénülve, elporladva,
Ki-hol, széjjel, idegen temetőkbe,
De ő látja a rózsás arcokat,
Piciny kezek elalvó mozdulását,
Szereti őket, vágyva visszakéri,
A régen múlttá-hervadott jövőtől
Életük első bimbó-fakadását.
Reménytelenül megy a csendes éjbe.
A szürkeségbe.
Megnyílik előtte a nagy terem
Földig érő homályosult tükörrel,
Megvakult tükör ólmos tompa lapja
Most véle szemben áll.
A szürkeségből fehéren kivillan
Árnyék-alakja,
Kezeit rémült tiltó mozdulattal
Nyújtja feléje:
„Mit kísértesz ismét, mit háborítasz
Rémes halál?
Így álltál előttem e tükörben
Mikor megrontottad nászéjszakámat.
Ifjú viruló szép alakom helyett,
Te gonosz tükör, ugyanezt mutattad.” –
Megállt az idő? Vagy akkor már itt volt?
Vagy visszajött?”.....
Megtörő mozdulattal
Fordul el a tükörtől, megy az éjbe,
Mindig növekvő sűrű szürkeségbe.
Termeken végig, folyosók mentén
Lépcsők vonalján, ki a nagy ajtón,
A kerten végigsikolva, lengve.
Kertvégi sírbolt töredezett, rácsos
Kerítése felé.
S mindjobban szövődik a szürke fátyol:
A fehér árnyék
Lenge vonalja
Siklik az éjbe,
A szürkeségbe.
Merev fekete jegenyék mellett,
Mint egy lehellet,
Eltűnik végre. – – – – – – – –
Fehér alakját
Magába szívta
Rácsos bejárat,
Kertvégi sírbolt
Feketesége.
XI.
Meghalt az asszony. – Feketével
Vonják be a mellékszobát.
Kalapácsok ütő neszével
Bársonysuhogás hallszik át.
Őt ide tették – egymagába
Alszik, mint sokszor azelőtt
Vidám, virágos kisszobába, – – –
Nem borítanak rá szemfedőt.
Puhán fekszik, mert nem merev még,
A délutáni napsugár
Arcán játszik. – Megszokott vendég,
Az ablakhoz jő egy madár.
Árnyéka röptét visszaadja
Mint múló sötét suhanást
A nagy tükör csillámló lapja.
Tükrözi majd a változást:
Hogy múlik a fény a szobába’,
Az asszony arca hogy mered
Egy vég nélküli távolságba,
Hogy nyílnak ki a tört szemek,
Hogy alszanak el lassan, halkan
A színek mind egymásután:
Bútor szövetjén, képes falban,
Halott asszony fakó haján.
Magába szívja tükör lapja
A merev változásokat,
Árny-fényével mind visszaadja. –
Áll az idő – áll, és halad.
Tükör vizére, csillámára
Hamvas fátyol borul. – Talán
A tükrözés nagy fáradsága
Hullámzik sűrű fátyolán.
XII. (Délután.)
Egy lámpát hoz be, asztalra helyezi,
Bár világít a nap,
A lámpa sárgás lángját mind felisszák
Fehér napsugarak.
Fekete alak volt, aki behozta,
Fekete, s hallgatag,
Asztalba tükröződik lámpa fénye,
S az ablakon süt be a nap.
Nincs a szobába senki, senki,
Eltűnt a fekete alak,
Csak napfény ömlik be a házba – – –
Minden üres, s hallgatag.
Ott ég a lámpa déltől délutánig,
S midőn már hanyatlik a nap,
Homály tolul be a szobába,
Elalszik lámpa sárgás lángja,
Eloltja, ki oly hallgatag:
A fekete alak.
XIII.
Fehér hyacinth tükör mellett,
Oldalt tőle két gyertyaszál,
– Eloltották – mert hajnal-derengéssel,
Ólomszínűn jön be az ablaktáblán
A ködös, borús Február.
Ablaktáblája – asszonylélek –
Fénytől telve, mit rávetett
Éj s nappalok elváltozó világa,
Hajnal rózsás fénye és est homálya,
Tűnő visszfény: emlékezet.
Gyertyák dermedt-fehéren állnak.
Tükör felett fehéren int,
Hajnal-derengő, elhagyott szobában,
Magányos fehér illat mámorában
Megingó fehér hyacinth.
XIV. (Találkozás.)
Hold fénye játszik ósdi lépcsőn
Rajta elszállnak,
Kik itten járnak,
Újra és újra, számtalan árnyak.
Jönnek, mennek
Nyugtalanító fátyoltömegben,
Az egyik jő, a másik ismét visszarebben.
Ünnepélyes lassan jő most egy gyászmenet:
Fehér ruhában
Szépasszony pirul, remeg.
Kísérik ifjak, asszonyok, rózsaszín lányok.
Mosolyognak. –
Itt-ott említik halkan a boldogságot
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
A boldogság! a mámor! a jövő! –
. . . . . . . . . . . . .
S most vélük szembe jő
Egy más menet:
Szomorú emberek
Óvatos gondosan, hosszú ládát visznek
Ingó léptekkel
Lehajtott fejekkel
Be a sötétbe.
Szép menyasszony, látod
A lehullott virágot?
Azok az emberek
Temetik jövendő, halott kis gyermeked.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
S az üres lépcsőn már senki se látszik,
Csak holdfény játszik.
Az öt versből álló A régi ház című kisciklus a Tükrökről, szobákról című, 21 versből álló nagy versciklus része – Az erdő hangja (1914) című kötetből.
Ráhangoló 3.
A Czóbel Minkát bemutató írásban még három verset emeltünk ki: az első vers zárósora adta S. Varga Pál nagyszerű Czóbel-tanulmányának címét, a második jellegzetes szabadvers (ugyanezzel a címmel a költőnő folytatásos regényt jelentetett meg a Budapesti Hírlapban), a harmadik verset e sorok írója gondolja a kánonból kirekesztettek („kánon-jogfosztottak”) élethelyzetére igen jellemzőnek…
B. K.
Czóbel Minka
Altató
Ömlik, terjed a széles nagy
Déli meleg,
Lassan hullnak a hamvas, lágy
Mák-levelek.
Nehéz kalászok csendesen
Hajlonganak
Ezüst sugárú nyári fény
Fátyla alatt.
A teljes boldog földi lét
Virágba van,
S a szív oly boldog, oly nyugodt,
Mert vágytalan.
Az Altató megjelent a Fehér dalok (1894) című kötetben, majd a Kakukfüvek és a Boszorkánydalok címet viselő válogatott kötetekben.
A fekete lovas
Akácsorok közt veres holdvilág süt.
Út homokjában, porfellegben
Egy lovas közeleg.
Fekete ménen ül.
A nagy ló csetlik-botlik,
Bozontos farka
Lábát csapdossa.
Lekonyul nagy feje
Vedlett térdére.
De azért csak halad
Feltarthatatlanul.
A lovas arcát nem látja senki,
De rémületkeltő minden mozdulatja,
Egyenes tartása, feje járása.
Csak halad a nagy fekete árnyék,
A vörös holdvilág réztányérja előtt.
Hiába térsz ki néki,
Elér mégis.
Elér egymás után minden helyre,
Eléri a leggyorsabb futót is
Lomha, fekete lovával
A fekete lovas.
A fekete lovas megjelent Az erdő hangja (1914) című kötetben, később pedig A századvég költői (1957) című antológiában.
Az üvegfal
Magányos, árva minden lélek,
Mint egy üvegharang alatt,
Halandó kéz még át nem törte
Ez átlátszó, kemény falat:
Felolvadnál a természetbe? –
Hiába nyúlsz a hold után!
S a rét virága itt melletted,
Azt hiszed, közelebb talán?
Hisz’ szól a holdsugár szívedhez,
S szól illatával a virág,
Mégis oly mérhetetlen távol,
Idegen az egész világ.
Rokonlelket látsz, mely közelben
Melletted vágyva elhalad,
Kezed kinyújtod – s megérinted
A jéghideg kemény falat.
Isten felé vágyódna lelked?
Kibontja szárnyát, felrepül.
Meddig? – Az égboltot elzárja
Az üveglap kegyetlenül.
Nem lelhetsz semmit e világon,
Önmagad sem keresheted,
Hiszen előtted az üvegfal
Elzárja – saját lelkedet!
Az üvegfal A virradat dalai (1897) című kötetben jelent meg először, majd a Kakukfüvek és a Boszorkánydalok című válogatott kötetekben.