Kovács Imre Attila
Kovács Imre Attila 1956. október 19-én született Budapesten. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészkarán végzett. Írásai eddig a Forrásban, az Új Forrásban, a Holmiban, a Poliszban, az UngPartyban és a Szegedi Bölcsészfüzetekben jelentek meg. Vendégtanárként tanított a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen és az Ungvári Állami Egyetemen. Alapító-szerkesztője volt a Juss című folyóiratnak. Irodalomtörténeti és irodalomelméleti tanulmányai (Érti-e Babits Rortyt?) 2003-ban jelentek meg. Azóta főleg rövidprózát, valamint színpadi darabokat, kritikákat és verseket ír. A Magyar Írószövetség tagja.
a legkisebb prófétákra nézve kedvezőtlen közállapotokról
Aki ábrázolva látta képen az oroszlánt: az ráismer a sivatagban.
De a virtust, amelyet annyiféleképpen láttunk leábrázolva,
azt nem ismerjük meg.
(Németh László)
Szav laszav, szav laszav,
kav lakav, kav lakav,
zeér sám, zeér sám.
(Izajás)
van az úgy elvétve meglehetősen kevés az efféle eset
hogy valaki hosszas teológiai hegymenet után
megunván az elvonult elmélkedés légritka csöndjét
a hit kancsendzöngai magasát amelyről aláereszkedvén
mégiscsak leckét kap az ember a halhatatlanságból
beáll a mímesek csepűrágók tűznyelők tarka seregébe[i]
a szentté aszalódás belső tisztítótüzét le lehet cserélni
a mérsékelt istenülés vidéki porondjaira
a fohászok és a válaszul küldött jelek
kiismerhetetlen ügymenete helyett
egyértelmű a tetszés vagy gyors a bukás
az ezredfordulón a technika jobban világol
falusi pajta helyett stúdió és vetített háttér járja
sokkal bonyolultabbak az előzetes számítások
a döntés titkos
ám a következmények brutálisan egyszerűek
s mint ilyenek hullnak vissza a megismételt
előzetes számítások rekurzív hurkaiba
van tehát az ember[ii]
félkész lelkét nagy döglött ügyekbe pumpálja
arca viccesen felfúvódik
mint egy bombardont lélegeztető katonazenészé
harsány erkölcsét szétosztja
aztán valahogy a média-megmondások izgalmi állapotától
tovább nem csigáztathatván
lopni indul
lehet-e bárki is előbb ördög s majd csak utána bukott angyal
nem hiszem hogy tervezte volna a bolti lopást
action gratuite-nek jogsértő performansznak sem gondolnám
hiányzott a művészet abból amit tett
esetleg dalí nyomán bezúzhatott volna egy kirakatot
lényegtelen mi van mögötte hús vagy nyakék
a lehulló üvegcserepek
a vágyak elé tolt láthatatlan pajzs szilánkjai
a lerombolt ízléstelenség szemete által
láthatóvá válik hogy milyen csúnya dolog a szegénység
csakhogy ez nem new-york
vannak erre utaló jelek
miként tudható az is hogy mi a magyarázata annak ami
végezzünk röviden még mindig kínos az ügy
az itt szóba hozott ember
bibliás szöveghelyekben járatos lévén
ösmeri a próféták keserves küldetését amúgy[iii]
folyvást inteni a népet ha kell dühös fenyegetéssel
szitkok és vádak sáskaraját szabadítva
bőven termő elbizakodottságra szapora gőgre
mert közel a bosszú az engedetlenség szörnyű jutalma
a próféta szava korántsem volt oly megkérdőjelezhetetlen
mint származása mely népéhez fűzte
őszintén aggódik vélte a sokaság alapos okkal
reszket a jámborságból kivetkezettekért
hát muszáj hallgatni őt
a vele rokon férfiak asszonyok gyermekek üdve miatt
aztán cselekedjenek bárhogy nyilván úgy rendeltetett
bizony a prófétának népéhez tartozása nem más
mint a rágalmakat szidalommá változtató körülmény
amelynek folyamatos fennállását ő szavatolja
akár még szeretheti is azokat akiknek megmentésére
bátorságot vett s orákulumai által nyilatkozik
nagyon is el tudom képzelni hogy a népét gúnyoló
annak fogyatékosságaiból szótárat szerkesztő
elégtelenségét bumfordiságát kipellengérező
elbutulását végleg elsirató körbekacagó modern próféta
az együvé tartozásnak mulasztásként feltorlódott
de elkerülhetetlen megvallása küszöbén
inkább kabátja alá rejt némely árucikket
és felejt fizetni[iv]
micsoda szégyen micsoda szégyen micsoda szégyen
már nem várják tőle hogy próféciáiba foglalja
a közös múlt tarsolylemez-rajzolatú krónikáit
népet hazaszeretetet félig ürített borospoharat
az összes szitokszavát elpazarolta[v]
holnaptól más témát ad a szóbeszédnek
félrehúzódik a szent szimbólumok tanúságtévői elől
mert nem bír egyszerre két dolgot csinálni
Elmondása szerint ez úgy történt, hogy beállított egy tévés szerkesztőségbe, s közölte a jelenlévőkkel: volna kedve a műsorkészítéshez. Nem rúgták ki azonnal az ismeretlen ifjút, előtte még játszadoztak véle. Fel is tették az alkalmassági kérdést: meg tudná-é mondani, mi a televízió? – Maffiázás – vágta rá. Másnap kezdhetett.
Egyszer egy Balaton-parti ifjúsági táborban csatlakoztam az asztaltársaságához. Közvetlen közelről figyelhettem a rajongóknak szóló, olykor ki-kihagyó kamaraalakítás őszinte-fáradt pillanatait. Még népszerűsége csúcsán volt. Kezébe nyomtam a tanulmánykötetemet. – Majd odaadom a gyerekeimnek, azok olvasnak – mondta, de nem lepődött meg, mert már annyi hülyét látott.
Láthatjuk Szókratész, Jeremiás, később Jézus példáján. Szókratész kálváriája a Püthiának Kairephón kérdésére adott válaszával kezdődött („Az közületek a legbölcsebb, embernek, aki, mint Szókratész, felismerte, hogy bölcsesség tekintetében valójában semmit sem ér.”), mert ettől kezdve – és e nézőpontból – a filozófus államférfiak, költők és kézművesek ostobaságán ironizált. Hiába volt a kiválóságáról isteni tanúsítvány, a sértett polgárok halálra ítélték. A politikai és vallási felsőbbség ellen prédikáló Jeremiást megverette Paschur pap, Immer fia, a templomi őrség parancsnoka. Judában pedig, a papok és próféták biztatására – Ahikám, Safan fia közbelépése nélkül – Jeremiást megölte volna a feldühödött nép. Jézus egyik jövendöléséhez fűzte hozzá, hogy „egy próféta sem kedves hazájában” (Lukács). A kinyilatkoztatástól felzaklatott földijei „haragra gerjedtek a zsinagógában. Felpattantak, kiűzték a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák.”
A lélek megkettőződött: szétvált cselekvő köznapi-alantasra és bölcs-szemlélődőre. „Az ostobák az anyagi természet kötőerőitől megtévesztve anyagi tettekbe merülnek, s azok rabjává válnak. Tudatlanságuk következtében tetteik alsóbbrendűek, ám a bölcsnek mégsem szabad megzavarnia őket” – tanítja a Bhagavad-gita. Jelen esetben a személyiség elszigetelte magában emelkedett- és szerző-felhalmozó lényét. Bonyolultsága folytán nem kell tudnia alsóbbrendű késztetéseiről, a Bhagavad-gíta szavaival „nem kell megzavarnia”
a) a kijelentés nem tesz különbséget a hamis és az igaz próféta között, hiszen semmiféle prófétálás nem ajánlott: a békét és jólétet hirdető álpróféta nyilván meg nem érdemelt javakat és kiváltságokat remél a közösből, a romlást prédikáló viszont bizalmatlanságot akar kelteni az elöljárók személye és működése iránt; vagyis mindegyik próféta megtéveszti és felzaklatja a közösséget, belső ellenségként működik (senki sem lehet próféta saját hazájában – büntetlenül)
b) a saját hazájában sikertelen próféta irodalmi őstípusa Teiresziasz; Kreon szenvedély diktálta törvényével szemben isteni parancsot emlegetett, és korábbi bevált jóslataira hivatkozott; de a helyi viszonyok lassú, organikus, a hatalomváltásoktól szabdalt alakulását nem írhatja felül egy isteni közjáték, különösen úgy nem – Teiresziaszon túllépve –, ha olyasfajta körülmények merülnek fel, mint Jézus személyét illetően („Honnan van ennek a bölcsessége és csodatévő ereje? Nem az ácsnak a fia? Nem Mária az anyja, nem Jakab, József, Júdás és Simon rokona? S ugye nővérei is itt élnek közöttünk?”); a prófécia átélhetetlen, bizonytalan egyetemességénél erősebb a helyi viszonyokban megtestesülő partikularitás
c) a Jézusi kijelentésben a „hazájában”-on van a hangsúly; a próféta nem szeretheti egyszerű és nemes érzésű állampolgárként a hazáját, mert elköteleződése feljebb, szellemibb tartományokban gyökerezik; a saját haza mellérendeléses, baráti-rokoni közössége semmit sem számít a kinyilatkoztatás kényszerítő tartalmát illetően; nincs atyafiságos jövendölés; a szülőföld alig vagy egyáltalán nem tudja kulturális identitásának elemévé fogadni a (közismert előélete után) tanítani és vezetni akaró prófétát.
Személyes tapasztalatom, hogy a „senki sem lehet próféta saját hazájában” fordulatot azok emlegetik sűrűn és szívesen, akiknek esetleg módjukban lenne az obskúrus viszonyokon változtatni, de ezt valamiért mégsem teszik meg. Bölcsességük abban van, hogy tudják: pont ezeknek a viszonyoknak a termékei, fenntartói és haszonélvezői. A megvilágosulás még egyetlen ügymenetnek sem tett jót.
Kovács Imre Attila 1956. október 19-én született Budapesten. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészkarán végzett. Írásai eddig a Forrásban, az Új Forrásban, a Holmiban, a Poliszban, az UngPartyban és a Szegedi Bölcsészfüzetekben jelentek meg. Vendégtanárként tanított a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen és az Ungvári Állami Egyetemen. Alapító-szerkesztője volt a Juss című folyóiratnak. Irodalomtörténeti és irodalomelméleti tanulmányai (Érti-e Babits Rortyt?) 2003-ban jelentek meg. Azóta főleg rövidprózát, valamint színpadi darabokat, kritikákat és verseket ír. A Magyar Írószövetség tagja.A szerző versei korábban a Szegedilapon: vers a költői előrelátás utólagos szépségéről...; Egy túlságosan egyetemes rendszer ellentmondásai; Állatmese; senki, mindenki, valaki; ...és két mellékdal; Három vers; ingókő